Szeretem azt, amikor várakhoz, templomokhoz, emlékhelyekhez jön velem. Helyszíneket keres velem vagy hódol a sokszor tikkasztó örökségturizmusnak. Felemelő, hogy hagyja ezt az őrültséget nekem. Sokszor lényeges pontokon tett bele nagy energiát, hogy írhassak. Történelmet. Tudja, hogy szívemnek ez a legkedvesebb tudomány. A világ végére is velem tud jönni egy írásért, ha arra kérem.

Első ilyen túránk 2006 februárjában volt. A csővári vár romjait kerestük fel. Pest megye és Nógrád megye határán elterülő várhegy varázslatos magyar táj.  Február volt, erősen olvadt a hó.  Átgázoltunk egy jeges, megáradt patakon, felkaptattunk a ködös erdei úton. A középkori eredetű várrom csodásan derengő napsütéssel fogadott minket a dombméretű hegy platóján. Amíg szusszantak a napsütésben, leléptem a várrom méreteit és lefotóztam a megmaradt falakat, aztán őket. Mágikus rom a vár. Vidáman ereszkedtünk le hóban gázolva a hegy nyugati oldalán. Csöves háti hordozóban vittem végig lányunkat a háromórás várhegy túra alatt. Az évszázados rom aminek oly sok gazdája volt magányosan fogadott be minket azon a késő téli napon. Az egész út alatt senki emberfiával nem találkoztunk a hegyen. Magunk voltunk. Ott a magic hourszerűen derengő, első tavaszias napsütésben megállapodtunk lesznek még empirikus, történelemtudományos útjaink.

Pest felé vezetve a tükörbe néztem és láttam, hogy lányunk a mellette lévő üres helyet nézi a hátsó ülésen. Elmúlt egy éves.

Két nap múlva kész volt a cikk. Néhány hónap múlva egy nagyon jó újságban jelent meg (Köszönet érte, K.P.-nak).