Az egész gondolat, hogy Velence létezik ebben a formájában teljesen abszurd és egyedi. A cölöpökön álló Európa legszebb ékköve ez a város nekem. Velence egy fantasztikus képzeletváros és nőnemű. Szeretem azokat a városokat, melyek a képzeletemben nőként léteznek, és Velence ilyen. Rengeteg gyönyörű közös képzeletfotót készítettünk ott.

Pénz nélkül a legolcsóbb non-stop útra fizettünk be. Azért utaztunk akkor így, mert utazni kell, az életnek le kell győznie a halált.

Egy zavart bácsit ki kellett rakni Kápolnásnyék előtt a buszból. Szomorú jelenet volt. És valahogy a busz tényleg nagyon madmax járat volt, hardcore, olcsó utazós nonstop utasokkal, egy napos karneválos arcokkal.

Az odaútról nem sok mindenre emlékszem. Talán egy dologra, hajnalban az Autogrillben megállt a busz. Már a Pó-síkságon, ott ahol az olaszos osztálykirándulásokon sokat röhögtünk mindig. Itt most nem volt vicces a hangulat, mert úgy esett, mintha dézsából öntötték volna. De innen megszállt valami vidámság, ami végig kitartott a non-stop utazás alatt.

A vaporetto a buszvégállomástól vitt be minket a Szent Márk tér mellé a rakpartra. Mire oda értünk a fedett, de nyitott hajón is mindenünk vizes lett a tengertől és vízszintesen szakadó esőtől. A Dózse-palota bejáratáig bokáig gázoltunk a tengerben, több ezer másik turistával. Őféle bejutós csodával tizenöt perc múlva a zokninkat szárítottuk a Dózse-palota mosdójában, félóra múlva pedig Hieronymus Bosch képeivel estünk egy életre igaz szerelembe. Egyik legszebb anyag tőle itt látható, ebben a fantasztikus reneszánsz palotában. Gyerekként már jártam itt, de nem emlékeztem erre a fontos részletre.

Ahogy kijöttünk a velencei kereskedőpolgárság fészkéből, kora délután volt. Az egész városra, az égboltra, megáradt tengerre sötét, élénk vörös színű maszkot húzott a Szaharából felkavarodott porral összeázott eső. Megírta a sajtó, hogy az Alpokban vörös hó esett aznap. Érzem a Montblanc örök hava is kapott a vörös hóból. Valódi analóg, fényképünk a Sóhajok hídjával, vörösesen blurös a mai napig. Jó érzés volt a legszebb ember alkotta térben a természet által körülvéve, átszínezve lenni.

Az pedig még jobb, volt hogy a vaporetto menetrendszerűen érkezett a Rialtohoz. Mert miután egy finom pizzával és salátával, egy narancssárga falú, halvány barna, járólapos étteremben összeszedtük magunkat, az ő tanácsára (!!) azonnal a Peggy Guggenheim Collection felé indultunk. Vízen ezúttal is, az olasz vízibuszon a vaporetton. Aki nem érkezett meg még vaporettoval ebbe a múzeumba, az még nem látta a legromibbat a cittá lagunare-ban. Ez a világ egyik legjobb ízlésű hölgyének gyűjteménye. Álljon itt a múzeum honlapjáról egy rövid szöveg:

"The core mission of the museum is to present the personal collection of Peggy Guggenheim. The collection holds major works of Cubism, Futurism, Metaphysical painting, European abstraction, avant-garde sculpture, Surrealism, and American Abstract Expressionism, by some of the greatest artists of the 20th century. These include Picasso (The Poet, On the Beach), Braque (The Clarinet), Duchamp (Sad Young Man on a Train), Léger, Brancusi (Maiastra, Bird in Space), Severini (Sea=Dancer), Picabia (Very Rare Picture on Earth), de Chirico (The Red Tower, The Nostalgia of the Poet), Mondrian (Composition No. 1 with Grey and Red 1938 / Composition with Red 1939), Kandinsky (Landscape with Red Spots, No. 2, White Cross), Miró (Seated Woman II), Giacometti Woman with Her Throat Cut, Woman Walking), Klee (Magic Garden), Ernst (The Kiss, Attirement of the Bride), Magritte (Empire of Light), Dalí (Birth of Liquid Desires), Pollock (The Moon Woman, Alchemy), Gorky (Untitled), Calder (Arc of Petals) and Marini (Angel of the City)."

A sikátorokban álarcos alakok libegtek a pallókon a víz felett arany és ezüst habos ruhákban. Esteledett. A vörös feketébe fordult. Zacskót gumiztunk a lábunkra.

A halpiacon egy éppen összepakoló árustól, egy tenyéri fehér, rózsaszín, lila színekben játszó, kidobásra szánt kagylóhéjat kértem el. Itt tapasztaltam először, hogy sokkal jobb az olaszom, ha velem van. Hazahozta az elkért gyönyörű kagylóhéjat. Ez azóta talizmánja mindenkori fürdőszobánknak.

A buszhoz visszafelé menet az átfázott, összeázott emberek tumultust okoztak a velencei rakparton. Ijesztő volt a sok, egyszerre induló vízibuszhoz érkező, hatalmas, türelmetlen tömeg. Néhány óra alatt a kedves vaporetto, már nyűgös, hideg, felesleges út volt a buszig Punta Sabbioni-ba.

A parkoló buszon ücsörgők közül volt aki megkérdezte: "Milyen volt, nagyon eláztatok!?". Más utasokkal is beszélgettek, akkor értettük meg, ők, hatan-nyolcan az eső miatt inkább végig videófilmeket néztek a buszon a parkolóban. Ellenben volt hat-nyolc ember, aki annyira elúszott a városban, hogy csak négy óra késéssel találta meg a buszt. Felmerült, hogy szavazzunk, megvárjuk-e őket. Végül szavazás nélkül vártuk meg őket. Mi csendes, de határozott megváráspártiak voltunk.

Mi hazáig nevetgéltünk, becézgettük egymást, grimaszoltunk és egy pocket kamerával analógra fotóztunk, fantasztikus sorozat lett, évek óta nem volt kezemben...hol lehet? Beszélgettünk róla, hogy a legnagyobb művészet mégiscsak szeretni valakit és úgy alkotni, mert ha úgy alkotsz műved, bármi legyen is az ihletett lesz. Hálásak voltunk Peggynek, meg a velenceieknek, hogy ezeket a kincseket megőrizték és megmutatták nekünk, de a magas művészet számunkra eszmei, - talán mások spirituálisnak mondanák -, és főleg mindketten a szépség, esztétika, jövőbe vetett hit és ötlet oldaláról szemléljük azt. Nagyon eláztunk az esőtől, tengertől, sivatagi homoktól, alpesi vörös hótól, hideg tengeri széltől. Misztikus jelek között álarcos alakokat kerülgettünk az özönvízben. Megmerítkezés és megtisztulás. Ruhában a tengerben, eszmei alapvetéssel a művészetben, hittel a szerelemben. Varázslatos képzeletfotó sorozatként rögzült az egész utazás.

Ő általa megerősödve jöttem haza. A non-stop út sorsfordító lett. Ahogy kora reggel sétáltunk haza a Felvonulásiról erősen tudtam, hogy azonnal gyereket szeretnék tőle.

Soha jobb autóutunk nem volt, mint az a lemenetel Vasba.

Mindig volt egy kérdésem, Balaton felé, Fehérvár után az M7-esen. "Itt van Tác-Gorsium, nagyon szép római kori romváros, az ókorból. Tíz perc kitérő." Korábban mondtak már csinos ajkak kérdésemre igent, mégis végül valahogy, sosem tértem le az ókori romok felé. Egészen 2003 nyaráig. Megdobbant a szívem, mikor rávágta. "Nézzük meg! Nyitva van?" Tác-Gorsium a legromantikusabb top tíz helyszín között van Magyarországon! Értette és otthon érezte magát a hídon a kultúrák között. Nagyon romantikus a hely és nagyon szerelmes a pesti bölcsészfiúnak a Gorsium-próba.

Végig énekeltük és beszélgettük az utat. Kispál, Republic, Sziámi, Ofra Haza, Depeche Mode, Elvis Presley etc. Nagyon sokat nevettünk! Gitár ritmusok és elektronikus zene!  "Egyetlen forradalmár...", "Szeretni valakit valamiért", "I take picture!", "Neked könnyű lehet". Valéry-t vagy Verlaine-t olvasott nekem az útszéli parkolóban. A Júdás-ügy. Az egész út egy nagy képzeletroadmovie, a legjobb amit, valaha láttam.

Fehér, kicsi, francia gyártmányú autónkkal mentünk le Szombathely mellé. Akkor még a 8-as út felől. Ma már nem sokan járnak arrafelé. Mi átszoktunk a győri irányra. Hosszú egész délutános út volt.

Vépen az arborétum, és a várkastély fantasztikus. Igazi rejtett kincs! Csodálatos szeretet és vendéglátás ott mindig a részünk. Családi, asztali, beszélgetős esték a teraszon.

Szombathelyre strandolni mentünk be. Szép, tágas, tiszta strand.

Első közös, szerelmes, miniszabinknak ezt a hétvégét tartjuk azóta is.

Miskolcra vizsgázni jártunk. Megismerkedésünk után néhány héttel, mentünk le először együtt.

Miskolctapolcán aludtuk egy éjszakát. Abban a nagyon furcsán kedves hangulatú fenyőkkel tarkított üdülőfaluban, egy gránitszínű, bérelt nyaralóban. Talán voltunk a fürdőben, talán nem, de biztos, hogy még a felújítás előtti állapot volt. A Miskolci Egyetem főbejáratát akkor talán már átépítették. A vizsgára nem emlékszem.

De biztos voltunk a Széchenyi téren, háttérben az Avassal. Gyönyörű virágos tér, egyik legszebb ahogy ott álltunk, együtt. Itt láttam először képzeletfotózni!

Elhatároztuk, hogy a Bükkben hűsölünk kicsit mielőtt haza megyünk.

Diósgyőr után - balra a csodálatos vár, a panelpaloták, gyárkémények és a régi stadion - megkérdeztünk egy helyit. "Merre van a kisvasút?" "Innen jobbra, vagy onnan balra, vagy mi a túró?!" Kedvesen nevetve köszöntük meg a választ. Azóta sem ültünk azon a kisvasúton, de a bonmot a biciklis embertől az útszéléről, bevonult a terjedelmes közéleti legendáriumunkba, mint valaha kapott legjobb útbaigazítás.

Lillafüred felett, az erdőben, meredek hegyoldalon teljesen hülyén más női néven szólítottam meg kirándulás közben. "Hibázni ér az életben!" mondta később. De ott akkor elrohant, egy órát futottam utána a hegyoldalban. Kisírt szemmel nem szólt semmit hazáig.

Alig néhány napja éltünk együtt, amikor egy forgatás miatt Bódvarákóra kellett utaznom néhány napra. Nélküle. Tudatosan keveset utazunk egymás nélkül. Ez egyike volt a kevés alkalomnak.

Bódvarákó kicsi falu az Aggteleki-karszt szélén. Az egyutcás falu apraja-nagyja részt vett a kisjátékfilm forgatásán.

Nagyon szép és eldugott hely rengeteg látnivalóval. Akkor szinte semmit nem láttam belőle. Pedig a falu melletti barlangok és szádvári vár megér egy kirándulást.

A helyiek őszinte nyitottsága tizenöt év után is megható.

Szádvár romjait minden évben lelkes csapat veszi kezelésbe. A "vármentő hét" résztvevői a világ minden tájáról összegyűlnek nyaranta.

Telefonba mondtam neki, hogy Bódvarákóig érződik az életigenlése.

Faltam a kilométereket hazafelé egy kölcsönbe kapott Dodge Caravannel.

Nem volt otthon, csak egy kinyomtatott fotó várt az asztalon. A képen kedvesen mosolyogva, egy nagy atlaszon mutatta, hol van Bódvarákó. A fotó hátoldalára írta, hogy szeret. Ott se volt, de ha Bódvarákóra gondolok, leginkább az életigenlése jut eszembe.

2003 június elején szerettem bele. Elsőlátásra. Mindig róla álmodtam. Egész kamaszkoromban csak ő rá vágytam és vártam. Megbabonázott. Később bevallottam neki: "egyszerűen megboszorkányoztál.." Mert mindig a nő választ.

Találkozásunk után néhány nappal a legénylakásomba költözött. Azóta szerelmünket a Mindenható két gyermekkel áldotta meg. Család vagyunk.

Szenvedély és viták. Szerelem és küzdelem. Lélek és érintés, érzelem és testiség.

És utazások, itthon és a nagyvilágban.

Utazásaink során ő vezetett be a képzeletfotózás semmihez nem hasonlítható világába. A szerelmes utazások megörökítésének igaz művészetébe. A képzelet, az érzelmek, a boldogság és az élmények labirintusába. Ezt is neki köszönhetem.

Hogyan készíti a képzeletfotóit?

Két kezének ujjaival téglalapot formál szeme előtt. Kamera keresőjét imitálva átnéz a téglalapon és felkiált: "Képzeletfotó!" A szív pedig mindig tűpontosan exponál. A lélek, olyan albumba menti a képet, ahonnan kitörölhetetlenül, örökké előhívható. A képzeletfotó sosem veszti el színét, sosem vész el, sosem halványul, egyszerre színes és fekete-fehér, összes dimenziója a végtelen.

A képzeletfotózást a legigazabb művészetek legmagasabb kánonjában illeti előkelő hely. Mert egy tőről fakad a legnagyobb művészettel az életben, ami kétséget kizáróan a szeretet és minden szeretet anyja, a szerelem.

2003 nyarán nem voltak még okostelefonok, selfieről még senki sem hallott. Fényképes önarcképeink tükrök és kirakatok felületein álltak össze fotókká. Első digitális fényképezőgépünket is csak egy év múlva, 2004-ben, házasságkötésünk évében kaptuk.

Szeptemberben lesz a születésnapja. Azt kérte, azzal "lepjem meg", hogy összeszedem merre jártunk az elmúlt 15 évben együtt, hazánk és a nagyvilág tájain. Tudja, hogy rossz ajándékozó vagyok, azért szólt előre.

Képzeletfotóinkat, melyeket utazásaink során készítettünk egymásról, gyermekeinkről, a természet szépségeiről vagy az emberiség alkotásairól, személyes naplóba szerkesztem ebben a blogban.

Szerelmi ajándék, meglepetés ez a szubjektív utazási blogfolyam. Mert csillag ő, akit az Örökkévaló küldött nekem. Számomra képzeletfotóink a lelkem féltett kincsei. Neki azt hiszem ezek is leginkább eszközök. A másik ember megemelésének eszközei.

Blogomat nyilvánosan, de álnéven írom.

Írásomat mindenkinek ajánlom, aki abban hisz vagy abban akar hinni, hogy semmilyen materiális, szervetlen dolog, pénz vagy tárgy nem érhet fel, a lelkünkbe és képzeletünkbe mentett, igaz élményekhez, és az élményekből, a természet és létezés által összefűzött láncolatokhoz, az élethez és a szerelemhez.